Hegedű

Hegedű: (ol. violino, ném. Violine, Geige, fr. violon, ang. violin), a vonós hangszerek családjának legmagasabb fekvésű tagja, melyen a hangképzés úgy történik, hogy a vonóval a húrt rezgésbe hozzuk. Mai formájában a 16. század végén Észak-Olaszországban jelenik meg, mint a viola da braccio-k családjának legkésőbb kialakult sarja s eredeti méreteiben nagyjában még a cremonai iskola is meghagyja, noha ennek mesterei (Stradivarius, Guarnerius) emelik a hangszert legnagyobb tökéletességre a 18. században. A két utolsó évszázadban, szemben valamennyi ma használatban levő hangszerrel, már nem fejlődött. Feltalálóról nem beszélhetünk, lassan, apró fokonként alakult ki a legrégibb korok legkülönfélébb húros hangszereiből; hozzá hasonlókat már a régi Indiában, Arábiában, Görögországban is ismertek, ezek azonban vsz. kivétel nélkül vonó-nélküli, pengetó hangszerek voltak. Közvetlen elődjének a régi viola da braccio (nem tévesztendő össze a mai brácsával) egy kisebb s magasabbhangú válfaját, a pardessus de viole-t, másnéven quinton-t tekinthetjük. A lantok, violák több húrjával szemben a hegedű 4 húros hangszer; e húrszám egyrészt legegyszerűbben felel meg a hegedűhang egész terjedelmének, kihasználásának, másrészt a hegedűláb enyhe ívelését teszi lehetővé. A hegedű természeténél fogva éneklő hangszer, mely főképpen egyszólamú játékra alkalmas s bizonyos fokig lemond a sokhúros líra, lant s régi viola jellegzetes akkordjátékáról. A hegedű rendes hangjain kívül más színezésű hangot nyerhetőnk, ha a vonóval a harmonikus felhangok csomópontját érintjük: ezek az un. flageolet-hangok; ha ujjal pengetjük meg a húrt: ez az un. pizzicato. Utóbbi a hárfanélküli zenekarban az egykor oly népszerű líra, lant hangját s színét pótolja.